megint hétfő...
Itt nincs semmi bajom a hétfőkkel. Délre kell suliba mennem, úgyhogy olyan mintha a hétvége kissé meg lenne plusszolva...Ma Kevin óráján az azonosságról, azonosságtudatról beszéltünk (identity). Délután ismét fitness, kondi, majd szauna...Jó dolog ez az edzőterem! Ott mindig lehet találkozni mindenkivel. Általában még egy időben is járunk. Ma már éppen a vége felé közeledtem, amikor két francia lányzó felkapott két szteppadot, és elkezdtek rajta gyakorlatozni. Én is csatlakoztam. Nem tudom, mikor voltam utoljára step-aerobicon, de előjöttek a régi mozdulatok egy perc alatt. Utána meg a következő emlékezetes pillanat az volt, amikor a terem bezárása előtti utolsó 5 percben már mindenki csak nyújtott, és ott feküdtünk a földön vagy hatan, és csak néztük a plafont...Valahogy nagyon jó érzés volt ott lenni a többiekkel, és csak feküdni, lazítani. Az ilyen pillanatoknak kellene örökké tartaniuk!
Remélem, hogy az optimizmusom megmarad, ha hazamegyek, és otthon is tudok majd örülni az ilyen kis dolgoknak! Itt úgy rá tudok csodálkozni az apróságokra is, és boldoggá tesznek egészen pici történések is. Szeretném ezt megőrizni. Ma beszélgettünk arról, hogy ki mennyire akar hazamenni. Én mondtam, hogy én nem szeretnék hazamenni még (szerintem nem is fogom ezt érezni), de a többiek már hajlanak affelé, persze, nem mindenki.
Csütörtökön a finn dizájnról prezentálunk egy finn csajszival közösen, és éppen azt készítem elő...Nagyon pörgős, érdekes előadást akarunk, csak sajna, kevés az idő, úgyhogy jól meg kell szerkeszteni. Holnap találkozunk, és összedobjuk a dolgot. A lehető legjobb téma ez nekem.
(már csak 10 nap...)
Remélem, hogy az optimizmusom megmarad, ha hazamegyek, és otthon is tudok majd örülni az ilyen kis dolgoknak! Itt úgy rá tudok csodálkozni az apróságokra is, és boldoggá tesznek egészen pici történések is. Szeretném ezt megőrizni. Ma beszélgettünk arról, hogy ki mennyire akar hazamenni. Én mondtam, hogy én nem szeretnék hazamenni még (szerintem nem is fogom ezt érezni), de a többiek már hajlanak affelé, persze, nem mindenki.
Csütörtökön a finn dizájnról prezentálunk egy finn csajszival közösen, és éppen azt készítem elő...Nagyon pörgős, érdekes előadást akarunk, csak sajna, kevés az idő, úgyhogy jól meg kell szerkeszteni. Holnap találkozunk, és összedobjuk a dolgot. A lehető legjobb téma ez nekem.
(már csak 10 nap...)
posted by ...zsu... @ 9:08 du.
3 Comments:
At 8:36 du.,
Névtelen said…
...erről ez jutott eszembe...:
"egy nagyvárosban élek, szürke és koszos, de van mikor kivirul. Benne megtalálható minden, ami szennyes és minden, ami tiszta. Olyan, mint egy nagy szeméttelep: büdös, de érdemes benne guberálni. Bele lehet szeretni, vonz és nem enged el.Ahol nem sajnálták az időt a szépre, ott megjelenik a mesés. Letakarítod a koszt, az ocsmányt a felületről és feltűnik alatta valami egyszerű szépség, ami bár elkopott, mégis újra tud éledni benned. Az ember építette, az ember használja, és az ember rombolja le, ezért a rút mindig ott lesz. Ha megnézünk egy bogarat mikroszkóp alatt, az is rút, de nem úgy, mint az ember rútsága. Pazarol a természet és benne az ember, mégsem ugyanúgy.
Azt nem gondolom, hogy mindig csak a funkcióra törekedjünk, sőt merjünk pazarolni, de ne azzal, ami elfogyhat, ami véges. Ami pedig csupán a funkcióra zsugorított, az végképp nem vezet sehová. Sokszor a négy fal vesz minket körül és semmi célja nincs az életünknek. Minek keljek föl reggel az ágyamból? Utálom az elvárásokat, megölnek minket. Nem akarok olyanná válni, mint aki minden nap bemegy az unalmas irodájába, a megszokott egyenruhában és este ugyanolyan kiábrándultan csukja be a szemét, mint az előző napokban, ahol az egyetlen sziget a hétvége, amikor azt gondolja magáról, hogy szabad, mert megengedheti magának, hogy betépjen. Sok ezer ember. A "hering magánya a konzervdobozban" lehet iszonyatos, de nem a magánnyal van a baj, mert az itt teljesen fel nem oldható, csak az a kérdés, hogy mit kezdek vele.
A város csápjaival besöpör maga alá mindent, maga alá temeti a hegyeket, beépíti házaiba az erdőt, felfalja, majd egy nagyot ürít a vizekbe. Mi akarjuk megépíteni a hegyeinket és már nem megyünk fel oda, ahol természetesen magasan lehetünk, pedig ha megrázza magát az alap, a mi építményünk összeomlik. A fehér ruhába öltözött hegyek és a nagy kék vizek egymást táplálják. és hagyják, hogy játszadozzunk velük. A város, a hegy, a víz életet jelenthet, de el is nyelhet minket, van zenéje mindegyiknek, ami felemelhet, de meg is süketíthet. Nem élhetünk zene nélkül.
A ziháló természet nagy levegőt vesz, majd kiengedi, hogy felkorbácsolja a tengert, telefújja porhóval a hegyeket, olyan mintha örök körforgásban lenne, pedig van kezdete és vége, egyszer lejár a lemez. Motorok nélkül a szelek szárnyán, a vizeken csendben és egyszerűen fennmaradni, meglovagolni a hullámokat, az utcákon, a társadalmakon, a szervezeteken könnyedén végiggurulni, közben tudni, milyen a zuhanás, mekkorát lehet esni, milyen újból felállni, milyen víz alatt lenni, amikor beteker egy hullám, milyen túlélni egy lavinát...Ezt nem lehet megtanulni a tv-ből vagy a könyvekből, ez belevág a húsomba, a létembe. Kozkázat? Bátorság? Kísértés? Egy rossz mozdulat és vége. Begyakorolt trükkök...ezerszer, százezerszer..., hogy megérezzük a mozgás ritmusát, a fennmaradás ritmusát, a csend ritmusát és választ kapjunk a legnagyobb kérdésre...
B-side: Úgy jártam az utcákat, mintha forró láván, vagy mocsáron lépdelnék, hogy a következő pillanatban leszakad-e alattam a talaj, vagy megtart. Féltem, ha rossz helyre lépek, akkor annak súlyos következményei lesznek, hogy a jövőm attól függ, hogy abban a pillanatban mi van a talpam alatt: repedés, a kosz vagy a mélyedés. Olyan hiba, amit nem szabad érinteni. Féltem a fájdalomtól és a szenvedéstől. Ma is félek, de már tudom, hogy nem az út repedései és hibái határozzák meg azt, ami velem történni fog és a fájdalom, a szenvedés nem kikerülhető, bármennyire is erőlködöm. Inkább belevetem magam a sötétbe, úgy mint amikor éjszaka vagy ködben csúszkálunk a hegyen és nem látom, csak a következő pár métert. Persze a hely ismerős és sejteti magát.
Vagy például ilyen lehet egy ugrás ernyővel néhány ezer méter magasságból. Beleugorni valami ismeretlenbe, eldobni a kapaszkodókat és ráfeküdni a levegőre. Először azt mondtam: lehetetlen, de láttam, hogy másoknak sikerült, ezért hagyom, hogy vezessenek és összeszedem magam.
Szeretnék újra megszületni, kitörni a gyermekség vonzó búrája alól, megtanulni járni a saját lábamon, ami már az én felelősségem. Akkor talán öregségemre önálló leszek és akkor már nyugodtan leépülhetek, mert tudom, hogy mertem néhány röpke évig segítség nélkül járni, és akkor talán arra is rájövök majd, hogy soha nem voltam egyedül, mert összetartott valamiért valami. Az öreg föld mindvégig visszarántott, hogy érezzem, van súlyom, vagyok valaki és akkor talán már nyugodtan súlytalanná válhatok, mert már megtanultam, hogy mi az ami a mérleget igazán elmozdítja..."
At 9:36 du.,
Névtelen said…
Te itt vagy a szívünkben, mi a tiedben, így nem szabad, hogy honvágyad legyen! ÉS szuper dolog, ha valaki így tudja értékelni az apró dolgokat is... :-) ...azért bevallom nagyon hiányzol! És az jó, hogy nem vágysz haza, de én már vágyok oda:-) Már csak 29 nap! :-)
At 10:15 du.,
...zsu... said…
balázs: köszi a hozzászólást, elgondolkodtató...
timim: én is nagyon várlak már...és hiányzol nagyon, főleg a nehezebb pillanatokban...
Megjegyzés küldése
<< Home